Cannibal Corpse		2004.09.15. 09:26
Cannibal Corpse: Worm Infested (2002.12.04.) 04.12.2002 A legendás és sok ellenérzést keltő, "belezős" zenét játszó gyomorforgató borítókkal büszkélkedő Cannibal Corpse szorgalmasan jelentkezik különféle kiadványokkal. Íme itt az újabb lemez. Nem a soron következő mű érkezett meg, hanem egy három feldolgozást és három saját szerzeményt tartalmazó EP. Saját "dalok": Két, eddig ki nem adott szám a Gore Opsessed album felvételei közül, és egy '96-os nóta, a Chris Barnes időszakból, Corpsegrinder tolmácsolásában. A hangzás kissé elavult, de ez érthető, ha "megkeverték" volna, nem lett volna az igazi. Feldolgozások: Egy Metallica: (No Remorse), ami már hallható volt a Gore Opsessed bónuszaként (személyes kedvenc), egy Accept: (Demon's Night) és egy Possessed: (Confessions) feldolgozás. Az első szám a Systematic Elimination, ami egy tipikus Cannibal zúzda könyörület nélkül, a megszokott szövegtémával (nem mintha többi számaik nem rendelkeznének ezzel a sajátossággal). Az eleje amolyan nyugtalan C.C. riffekből épül fel, amik egyben vészjóslóak is, majd ordításokat ereszt el kedves Corpsegrinder barátunk, amilyeneket csak ő tud és hömpölyög tovább a nóta.(Szerintem csak az időtartam miatt nem került fel az albumra, ahogyan a többi is.) Következő szerzemény a címadó, Worm Infested, mely komor lassú gitár, dob összjátékkal kezd, első hallásra megdöbbentő a Cannibal Corpse-tól. Két percig be sem gyorsul, akkor is csak egy grind szóló erejéig, melybe azért nyughatatlan cimboránk bele-bele hördül. Én személy szerint erős Nile hatást érzek a nótán, persze ez is igazi C.C., nem kell megijedni. De tapasztalt death rajongó észreveszi azt a menetelős ritmust az egész számban amire Karl Sanders szokott hörögni. Aztán az a gitártéma, amit az első perc kezdetekor játszik Jack Owen és Pat O'Brian csak erősíti ezt az érzést, de ettől még egy jó kis számot hoztak össze a fiúk. A Demon's Night feldolgozása nekem, személy szerint nem teszik ezen az albumon, mert nagyon nem illik a C.C. világába, ehhez a "lightos" szám átdolgozásához jobban meg kellet volna csinálni a témákat. George hangja meg egyáltalán nem való a képbe. A The Undead Will Feast egy minden koncepciót nélkülöző, már-már a régi Nasum-hoz hasonlatos darab. Azért néha belassul, de nem kell sokáig várni a következő grindelésre. A Confession aztán tényleg érdekes, ilyet még nem hallottunk George Fisher-től, magas hangfekvésben énekel és megpróbálja blackesre venni a figurát, de ez az ő torkából valami rossz Cronos (Venom énekes) utánzatra hasonlít és hát rajta túl tenni azért nem semmi. Borzasztó ezt a slájmos, magas hangot hallgatni. A zene ettől függetlenül el van találva. Megvan a hangulat. Kissé szokatlan, de meglepően hatásos. Remélem George "Corpsegrinder" Fisher ilyennel többé nem próbálkozik. És hát az a sor hogy: "Forgive me, father!" elég hülyén hat az ominózus énekes szájából! No, az utolsó szám nagyon jó lett, mondjuk már hallottam az előző albumról, de ugyanúgy hat. Brutális, kiváncsi lettem volna a Metallica tagok arcára mikor meghallották ezt a zúzdát. Amikor elkezdődik már érezni, hogy ez jó lesz. És mikor elkezdi a strófát Fisher, na az a fénypont. Magasabbik hangján kezd (Nem a Confession-os stílusban) és utána kapásból pince mélyen hörög a gyomrából, hát ekkor el kellett ismernem ez egy nagybetűs death énekes! Az egész lemezen kiemelkedően pontosan játszanak a muzsikusok, köztük nagy a szerepe a ritmusszekciónak: Alex Webster-basszus és Paul Mazurkiewitz-dob. Finom csemege ez az album a death fanatikusoknak!

Children of a Bodom		2004.09.15. 09:25
Children Of Bodom: Hate Crew Deathroll (2003-01-20) 20.01.2003 Children Of Bodom: Hate Crew Deathroll (2003-01-20) A finn Children Of Bodom érdekes színfoltja a mai metal zenei életnek. A neoklasszikus heavy metal elemeket az agresszívebb, black/death elemekkel vegyítő muzsikájuk rengeteg embert fogott meg az utóbbi években, rengeteg fiatal metaloshoz hozták közelebb a durvább zenéket. Véleményem szerint kicsit nyersebb első lemezük után a második, Hatebreeder című album volt az igazi mestermű, amely végig jól megírt, fogós számokat tartalmazott, izgalmas, üresjáratok nélküli album volt az. A harmadik, Follow The Reaper stílusában semmit nem változott a Hatebreederhez képest, ám számomra kissé laposabb volt. Legújabb munkájukkal szintén nem változtattak a nyerő formulán, mégis úgy érzem, jobban sikerült előző lemezüknél. A kisebb újításokat, eddig nem hallott megoldásokat örömmel fedeztem fel a lemezen. Ilyen például a nyitó Needled 24/7 című számban a rövid torzított ének, vagy a Sixpounder, aminek fogós refrénjén (ami számomra az album csúcspontja) a tavalyi In Flames lemez hatását vélem felfedezni. A szokásos Children Of Bodom stílusjegyek természetesen jelen vannak, rengeteg billentyű- és gitárszólót hallhatunk, valamint sok 'csordavolál'- nak csúfolható, egyébként az intenzitást remekül kiemelő üvöltős részt a szokásos hörgés-károgás mellett. A hangszeres teljesítményt talán ki sem kell emelnem, hiszen közismert, hogy Alexi milyen remek gitáros, természetesen jól eltaláltak a billentyűs témák is. Egyetlen problémám van csak dallamaikkal - legtöbbjüket már hallottam korábbi lemezeiken. Sajnos az egyéniség megőrzése (ami rendkívül dicséretes dolog) mellett megjelenik több számban az előző lemezt is jellemző önismétlést, a szokásos témát tovább folytató Bodom Beach Terror vezérdallamával például több korábbi Bodom lemezen is találkozhattunk már. Úgyhogy az albumot hallgatva többször is hatalmába kerített a deja vu érzés, ettől a negatívumtól eltekintve jól sikerült a lemez, nem válik unalmassá, az intenzitás szerencsére végig megmarad, fogósak a dalok. A csapat zenéje a tempónak illetve a dallamos gitár- és billentyűfutamoknak köszönhetően egyfajta pozitív energiával tölti meg a hallgatót. A címadó dal igen energikusra sikeredett, hamar megmarad az emberben az első kislemezként kiadott You're better off dead! is. (Bár szerintem az első három szám bármelyike jobb választás lett volna a maxira.) A limitált kiadás bónusza ezúttal egyik kedvenc Slayer számom, a Silent Scream feldolgozása, ami nagyon jól áll a fiúknak, illik a zenekar egyéniségéhez. Biztos vagyok benne, hogy ez az album is nagyon sikeres lesz, mivel aki az eddigi Bodom lemezeket kedvelte, az most sem csalódhat. Számomra továbbra is a Hatebreeder marad A Children Of Bodom Lemez, de ha ezzel az albummal ismerném meg a csapatot, biztos vagyok benne, hogy ez válna nagy kedvencemmé.

Korn		2004.09.14. 12:07
Ettől a lemeztől nagyon féltem, több szempontból is. Az egyik ugye hogy nem tudják majd túlszárnyalni az előző, istenkirály Untouchables albumukat, ami viszont erősen alul lett értékelve. Attól is féltem, hogy mivel túl sokat mondogatták hogy visszamennek az első két album irányába, talán erőltetett lesz az album. A 3 .félelmem az csupán az volt hogy nem fognak tudni jó dalokat írni. Végülis az Untouchables-t nem szárnyalták túl, teljesen más jellegű a lemez, hogy erőltetett-e azt mindenki maga döntse el, a jó dalokban meg nincs hiány. Aki érdeklődött a lemez iránt, az letölthetett két dalt már jóval a lemezmegjelenés előtt, a Right Now című rögtön nyitja is a lemezt. Nos, meg kell mondjam, ez a dal alapozta meg a 3. félelmemet, mert nekem bizony nem tetszik. Olyan átlagos lett. Sokadik hallgatásra megbarátkoztam vele, de külön szerintem a büdös életben nem fogom meghallgatni – viszont a klippje überf@sza lett, mindenki nézze meg aki teheti! Tehát a lemez nem indul rózsásan, de aztán jön a Break Some Off, ami leszakítja egy tisztességes ember arcát. Iszonyat, ennyit még soha nem hörgött/ordított Jonathan, egyszerűen kirobbanóan jó szám! Aggresszivitásban csakis a Good God-dal említhető egy lapon, minőségileg is mellette van. A következő Counting On Me is fantasztikus. Monumentális refrénje kifejezetten meglepetésszámba megy, eddig ilyet nem nagyon hallhattunk tőlük, maga a dal építkezése is tanítani való. A Here It Comes Again már nem fogott meg ennyire. Jó dal meg minden, de nekem valami hiányzik belőle amit nem tudok megfogalmazni, talán a spontaneitás. Jön a Deep Inside, és szerintem ez sem az igazi. Itt is jók a dallamok, de a gitártémával nem vagyok kibékülve, vontatott. A másik szám, amit le lehetett hamarabb tölteni a Did My Time, és ez is amennyire nem tetszett külön, mire a teljes lemezanyagot megszereztem rájöttem, hogy zseniális nóta, az egyik kedvencem lett – talán ez viszi az Untouchables vonalát csak tovább. Everything I’ve Known – ismét egy tanítanivaló dal, a beteges elő-refrénje nagyon meg lett csinálva, itt újfent feltűnik: Davis nagyon megtanult énekelni, bár nekem helyenként úgy hangzik mintha mindjárt elcsuklana, de ez már egy ideje hozzátarozik az imidzséhez, és még így is iszonyat sok érzelmet visz bele a dalokba; erre csak a legnagyobbak képesek. A Play Me-ben egy Nas nevű fószer szerepel, akiről fogalmam sincs hogy ki, vagy hogy honnan jött, de ahogy megszokhattuk, mint minden Korn vendégénekes, ő is rappel – középszerűen. Amúgy kellemes dal, de nem egy Children of the Korn, viszont Davis énektémája üt benne mint állat! Az Alive című szerzemény állítólag az első valaha is felvett Korn dal, még a demóra került fel, és hallatszik is hogy ez régebbi termés: spontánabb. Mondjuk nem nagyon értem hogy miért csak most adták ki, mert pl az Issues-ra felfért volna egy ilyen dal. Visszatér a skótduda a Let’s Do It Now-ban, a számot szerintem egy új Shoots and Ladders-nek szánják a fiúk, nekem spec jobban tetszik ez mint az említett klasszikus, jó kis pattogós szám:) Az I’m Done megint nem jön be sajnos, bár a gitártéma üt, de az énekdallamok valahogy nincsenek a helyükön. Y’all Want a Single... Ezen a címen sokat gondolkodtam hogy mi a szart akarnak kihozni ebből, amíg el nem olvastam a hozzá kapcsolódó történetet: A kiadó megkérte az együttest hogy írjon egy nótát amit külön maxiként kiadhatnak, tehát egy slágert, Jonathan meg beleegyezett, és megírta ezt a számot, ami bizony kifejezi hogy a kiadós emberek mivel mossanak fogat... Nagyon nagy szám! A When Will This End szokás szerint egy lassabb tétel a végére, de szerintem nem ér fel egyik előző lemezen hallott ilyen jellegű szerzeménnyel sem, amúgy nem rossz. A végén, szokás szerint sok percnyi csend után még feltették a lemezre a Metallica One-jának feldolgozását, de ez inkább érdekesség, eleve élő verzió, amit már nagyon régen hallott minden tisztességes Korn rajongó. A számon annyit változtattak hogy kihagyták a szólót, meg persze a hangszerelést magukévá tették. Jó-jó, de mint már említettem, érdekesség szinten. Összegzés: csalódtam is meg nem is. A lemez egy érettebb Life is Peachy szerintem, de vannak számok amiket még lehetett volna érlelni, vannak számok amik pedig a legjobb Korn dalok közé tartoznak. Egyébként is, nem érzem a lemez után azt amit az eddigi minden munkájuk után éreztem: a katarzist, a felszabadulást, ez itt csak úgy átmegy rajtam, nem lett elég mély. Viszont így is rengeteget fogom hallgatni mert jólesik, de ha maradandót akarok akkor inkább a régebbi dolgaikat fogom előnyben részesíteni, vagy az új Poison the Well albumot...

Biohazard		2004.09.14. 12:02
Megjelenés: 2003. január 27. Elsőre kicsit felhúztam magam a Bio új anyagán, mert a bookletben megkeverték a dalokat a tényleges sorrendhez képest. A nyitó World On Fire nóta csak nyolcadikként lett feltüntetve, én meg néztem nagyokat, hogy a Never Forgive Never Forget szövege miért nem stimmel. Ez a brooklyni srácok 7. stúdiólemeze, és ugyanúgy, mint az Uncivilazation albumon, itt is a saját stúdiójukban (Rat Piss) dolgoztak és maguk voltak az anyag producerei. Ez sajnos hallatszik is, elég száraz hangzást sikerült összehozni. Az alig félperces intrót, a veszettül kalapáló World On Fire követi. Egy irgalmatlan pogó az egész. (Van még ilyen, például a Beaten Senseless vagy a Make My Day.) A Never Forgive Never Forget egy belassult doomos riffel indul, aztán tipikus Biohazard tempót vesz fel a dal, a refrén alatt pedig lehet ugrálni, és dühödten kiabálni. Evan és Bill hozzák a megszokott énektémákat. A címadó is igazi Bio-HC, pörgős tempó, húzós ritmusok, egy kis metal-szóló, együtt éneklés. Gyakorlatilag eléggé egy kaptafára készültek a dalok, érződik, hogy abszolút az emberben felgyülemlett harag, düh levezetése volt a fő cél, és ennek a feladatuknak maximálisan eleget is tesznek a nóták. Persze sok újdonságot nehéz belevinni ebbe a stílusba, főleg, hogy a Biohazard már közel 10 éve megtette ezt a lépést. A tíz tétel nagyobbik fele 2-3 perces dühkitörésekből áll, ennek megfelelő rövidségű az anyag. Egyedül talán a záró Hallowed Ground lóg ki a sorból. Egyrészt a maga hét percével tekintélyes hosszúságú ebben a mezőnyben, másrészt egy halálosan belassult darab. Túl sokat nem elmélkednék az anyagon. Aki szereti a srácok munkáit, az mindenképpen hallgassa meg a lemezt, aki pedig feszültség-levezetéshez keres valami katalizátort, az is nyugodtan szánjon rá egy félórát. De nem kötelező. :) A Biohazard jelenleg az Államokban turnézik a Hatebreed társaságában, Európába valószínűleg a nyári fesztiválokra jönnek majd át.

System Of A Down		2004.09.14. 11:59
A System Of a Down új albumának címe "Steal This Album" lesz, vagyis Lopd El Ezt a Lemezt. Sok olyan dal lesz rajta, ami a Toxicity-ről lemaradt. A várhatóan 12-17 számot tartalmazó albumnak igen érdekes lesz a csomagolása. Állítólag otthoni tűzbalesetre fog hasonlítani, és a cd-n kívül semmi sem lesz az átlátszó tokban. A cd-t számítógépen hallgatva egy speciális honlap jelenik meg, ahol a zenekarral kapcsolatos információkat lehet megtekinteni. A megjelenés időpontja: november vége/december eleje ! (Daemon)